Kardos Mihály atya a szegedi katolikus szeretetotthonban él. Nehezen mozog, mégis mindenütt jelen van, ahol szükség van rá. Betegsége sem a derűjét, sem a hitét nem csorbítja és ez másoknak is erőt ad.
A szegedi szeretetotthon szűk folyósóján járókerettel araszol egy férfi. Kardos Mihály lassan halad előre, s ha valakivel találkozik, integet egyet a jobb kezével és jókedvűen azt mondja, hurrá. Azért mert azt mondja, a boldogság kulcsa, hogy mindennek kell tudni örülni.
- Gyakran imádkozom: Uram, a múltat irgalmadba, a jelent szeretetedbe, a jövőt gondviselésedbe ajánlom - mondja Kardos Mihály. - Ez azt is jelenti, hogy igyekszem csak a jelenre figyelni, s azt szeretetben megélni ott és úgy, ahogy vagyok. A mindennapokban gyakran megajándékoz a Jóisten. Például emberekkel, barátságokkal.
Sokan azt gondolják, hogy vannak nagy dolgok, meg vannak kis dolgok az életben. Nem. Ami szeretettel történik, az mind nagy dolog. Kardos Mihály atya egyik lábát súlyos betegség miatt hat éve amputálták. Az amputáció után kapott rosszul szabott művégtagot nem tudja használni, másikra pedig nem jut. Járókerettel araszol hát, mégis mindenhova eljut. Az atyának az otthonban csak egy ágya van, s felette egy Mária kép.
Ahányszor csak másik településre szólította lelkipásztori teendője, mindenét szétosztotta. Szó szerint megéli tehát a szegénységet és a lemondást. Jókedvűen teszi. Számára ugyanis mindez nem áldozat és nem is hívő pózolás. Egyszerűen így érzi jól magát. Akik jól ismerik, azt mondják róla, nemcsak akkor imádkozik, amikor összekulcsolja a kezét és a járókeretére dőlve megpihen. Imádkozik mindennapi cselekedeteivel, egész magatartásával is. A karácsonyi ünnepi készülődésről is úgy gondolkodik, az ünnep akkor szép és boldogító, ha felszabadít a hétköznapok során elkövetett mulasztásaink terhe alól és ez sem a külsőségeken múlik.
- Egyik legemlékezetesebb ünnepem, 1965 karácsonyán a pécsi tüzérlaktanyában volt. Katona voltam. Egy társam, Bakocsányi János jött hozzám szenteste. "Tudod mit, énekeljünk egy kicsit karácsonyi énekeket." Abban az időben ez szokatlan, sőt merész javaslat volt. Az a pár szó, néhány ének, az a békességet termető fél óra olyan élmény volt, amelyet 40 év távlatában is megőriztem. Hasonló élményben volt részem már a ""90-es években egyszer Tótkomlóson, ahol az éjféli mise után egy sereg fiatal tért be hozzám a plébániára és alig akartak hazamenni. Ez a valódi karácsony. Amikor szívvel-lélekkel együtt tudtunk örülni az értünk emberré lett Isten szeretetének. Nekem a karácsony a legnagyobb ünnep. A születésnap. Mégsem édes ünnep. Legtöbbször magányos volt. Tulajdonképpen egész életemben hiányzott az életemből a család. Nekem ezt az áldozatot kellett meghoznom egy nagyobb közösségért, azért, hogy minden hozzám fordulónak a lelki atyja tudjak lenni. Áldozatot hoztam, de szeretettel teszem. A szeretet és az áldozat ugyanis legtöbbször összefügg. A mai világgal és így a karácsonnyal is talán az a legnagyobb baj, hogy sokan felejtettek el szeretni. Nem tudnak másokért áldozatot hozni, pedig amiért nem hozunk áldozatot, azt rendszerint nem is becsüljük kellően.
A szentek ma is köztünk élnek
Isten szereti az embert. Szereti, mert megszenvedett érte. Áldozatot hozott. Úgy szereti, hogy egyszülött fiát adta a halálra. Nekünk adta azon az első szent estén, hogy később megtanítsa, az igazi emberszeretet az Istenszeretetben gyökeredzik. Jézus így mondja: "Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást."
Egy betegtársa, a vele töltött hetek után azt mondta, amióta Kardos Mihály atyát megismerte, foglalkoztatja a kérdés: élnek-e közöttünk ma is szentek, s ha igen, fölismerjük-e őket? Akár egyszerű életekben is, amelyek csak abban különböznek másokétól, hogy átélhetővé és vonzóvá válik általuk Isten tanítása.
